Lunar Eclipse - 4.fejezet

M 

Meghoztam a következő részt. Én írtam meg (Waneeey) csigázlak egy kicsit titeket.:) A komihatár 15 komit.:) hahaha. Jó olvasást, és komizzatok sokat:)

A néger vámpír visszatér, avagy a pokolban találkozunk! 

(Bella szemszöge)

A napok rettentő nagy gyorsasággal teltek. Alice elvitt vásárolni – hihetetlen, igaz?

Emmett elsütött pár hülye poént – nem vettem fel, már megszoktam.

Esme kedves volt, és szeretetre méltó, mint mindig. Carlisle sokat kérdezett apuról és anyuról, kedvesen válaszoltam a kérdésekre. Rosalie kérdezett arról is, hogy pontosan milyen változásokat szeretnék véghezvinni – emellett segített leállítani Emmett hülye vicceit – Jasper sokat kérdezett a kiképzésemről – megígértem neki, hogy majd megmutatom neki, mire is vagyok én tulajdonképpen képén – katona volt, egyrészt ezért is kíváncsi, nem gond, amíg diszkréten kíváncsi, máskülönben a kíváncsiság bajt hozhat a fejére, de tudom, hogy Jasper csak ilyen téren kíváncsi, szóval semmi gond. Edward aranyos volt, és az estéimet vele beszélgettem át – kiderült, hogy remek póker játékos, és este ezzel töltöttük el az időt. Összességében egész jól megvagyok – bár még mindig rettenetesen hiányzik a családom, ezért is folyamatosan tartom velük a kapcsolatot – legfőképpen ezért is nő nagyon a telefonszámlám, mivel másfél órás beszélgetést bonyolítottam le csak Demetrivel.

-         Szia Bella. – jött be az ajtómon Edward. Mosolyogva megpaskoltam neki a helyet, hogy üljön le.

-         Szia Edward, mi újság?

-         Az elmúlt tíz percben semmi. – nevetett. Tíz perce váltunk el, mikor eltűnt Alice hatalmas gardróbjában. – Veled?

-         Nem tudom, kicsit letört vagyok ma. – motyogtam. Valóban így éreztem. Nem tudom miért.

-         Miért? – kérdezte, miközben átölelte a vállamat. Megborzongtam.

-         Nem tudom, de már éreztem ilyet. – mondtam, és visszaemlékeztem a tárgyalótermi eseményre. Demetri már két napja nem hívott, és nem tudom elérni telefonon. Félix sem veszi fel a telefont…kezdek megijedni. – Éreztem már ilyet, émelygek. Valami gond van, tudom.

-         Hogy érted, hogy éreztél már ilyet? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

-         Még mikor Volterában voltam. – mondtam – aznap reggel, mikor idejöttem, egy vámpírt hoztak be nekünk; vámpírokból állított össze hadsereget, de levertük őket, na mindegy, szóval a képessége mindenkire máshogy hat; anyám azt mondta, neki olyan érzése támad, mintha nem maga irányítaná saját magát, én émelygek tőle. Ráadásul Dem már napok óta nem veszi fel a telefont, aggódom Edward. – mondtam ezt egy szuszra.

-         Ne aggódj, mindennek meg van az oka: ezt évek során megtanultam.

-         Hány éves vagy? – kérdeztem.

-         110. – mondta vigyorogva.

-         Öregapó. – hecceltem.

-         Mondja a fiatal kis csitri. – mondta és még mindig vigyorgott. Szívdöglesztően…ahogyan szokott. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, majd észbe kaptam és próbáltam valami értelmes fejet vágni. Hirtelen elszédültem. Edward ölébe estem.

-         Bella! – mondta, és felemelt. Hihetetlen, de az ölében voltam.

-         Én….én…én…nem… - motyogtam. Olyan rosszul voltam, hogy beszélni is alig tudtam.

-         Bella! – rázogatni kezdett, gyengéden, de megéreztem.

-         Be kell kapcsolni a…a…a pajzsom…. – mondtam, és koncentráltam. Sok fáradozás után végül sikerült, és az émelygő érzés eltűnt. – Huh. – nyögtem, de fel is álltam. Tudtam a tényt: itt van.

-         Mi történt, Bella? – mondta Edward, és mellém állt. – Az előbb még…az előbb még..

-         Itt van. – motyogtam. Kimentem az erkélyre, és kiugrottam az udvarra. Már hallottam a neszeket a bokorból. Furcsa volt, mert egyszerre négyet is hallottam. Ez meg mi a franc? Edward akkor mellém ért.

-         Bella, minden rendben? – kérdezte. Igen, akartam válaszolni, de a meglepettségtől nem tudtam megszólalni.

-         Gyere elő Dem! – mondtam vigyorogva. Hallottam Demetri hangját a bokor mögül. Tudtam, hogy itt van. – Sosem voltál jó lopakodásból!

-         A francba, Félix! – kiáltotta Demetri, és hallottam egy nagy csattanást. – Már megint lebuktattál.

-         Nem Ő bukatott le! – mondtam vigyorogva, s közelebb mentem a bokorhoz. – Egy: majdnem elájultam a néger vámpír képességétől, második: olyan hangosan beszélsz, hogy szerintem még Port Angelesben is hallották! – mondtam.

-         Igen, igen! – védekezett Félix, miközben már felém tartottak. – Azért hoztuk, mert apád mondta, hogy csak rajtad múlik az élete. Megölte az egyik fontos rabunkat.

-         Azt? – kérdeztem komoran. Volt egy nagyon fontos rabunk: egykoron egy Victoria nevű vámpírnak dolgozott, de ebbe most ne bonyolódjunk bele.

-         Azt. – bólintott komoron. – Másrészt, pedig megtámadta az anyádat a képességével, ha Sulpicia nincs, akkor gondok történhettek volna. – Micsoda? Oké, megölt egy csomó mindenkit, ez még talán elviselhető – tudom, hogy szörnyű tett, de megéri megtartani a harcokra – de, az hogy a tulajdon anyámat bántja megbocsáthatatlan. Nem gyakran szoktam halálos ítéletet hozni, de most érzem, hogy azt fogom tenni.

-         Öljétek meg. – mondtam ridegen.

-         Kérem…királynőm…ne…. – nyöszörögte, s letérdelt elém.

-         Ne merd bemocskolni a cipőjét, te mocskos… - morogta Demetri, de leintettem.

-         Szerinted ezek után még nyelni fogom a tetteidet? – kérdeztem élesen. Sejtette, hogy most nem fogom kihúzni a csávából. – Másodszorra támadtál rá: ne, hogy már a nyúl vigye a puskát!

-         Kérem, esküszöm, hogy nem lesz több ilyen. – mondta nyöszörögve.

-         Valóban nem lesz több ilyen. – mondtam. – Intézzétek el, majd gyertek vissza, itt várok. – bólintottak, majd az erdőbe hurcolták a rabot. Még hallottam, hogy felkiált:

-         Az ördög vigye el azt a rohadt királynőt!  - kiáltotta – A pokolban majd találkozunk! – Edward felhorkant.

-         Hát nem sűrűn. – mondta, majd megcsóválta a fejét.

-         Tessék? – kérdeztem.

-         Azt mondta: a pokolban majd találkozunk. Nem hiszem, hogy fogtok ott találkozni. Ha egyszer meg is halsz, akkor is a menybe jutsz!   

-         Köszönöm. – mondtam. – De nem hiszek benne.

-         Attól még, hogy néhány vámpírt a halálba küldesz, az nem gonoszság, csak igazságosság! – mondta. – Azt mondtad újszülött sereget csinált, és sokszor megtámadott titeket: ez azt jelenti, hogy képes vagy igazságot osztani Bella! Igazságos vagy! Gondolja arra, hogy milyen sok ártatlan lélek veszett el miatta.

-         Köszönöm, Edward. – mondtam és megöleltem. – Ez kedves.

-         Nem kedvességből mondtam. – mondtam, majd közelebb araszolt hozzám. – Azért mondtam, mert így gondolom. – mondta.

-         Tudod, sokan nem pontosan így gondolják. – horkantam fel, s a régi emlékek jutottak az eszembe. Sokan mondták, hogy nem leszek alkalmas a feladatra, hogy egy senki vagyok.

-         Én pontosan így gondolom, és ez nekem elég. – mosolygott lehengerlően. Olyan volt, mintha a kemény, vámpírcsontjaim olvadoznának. Kezeit a derekamra tette. Megsimította.

-         Fontos a véleményed nekem. – mondtam mosolyogva, és legfőképpen megrészegülve édes, mámorító illatától. Mámorítóan édes…

-         Köszönöm. – mondta.

-         Nem kedvességből mondtam. – idéztem Őt. Mosolyogott, és végighúzta hosszú, fehér ujjait a derekamon. Megborzongtam az érintésétől.

-         Az jó. – suttogta, és egyre közelebb jött hozzám.

-         Tudom. – mondtam. – Amúgy szerinted túl kemény voltam? – kérdeztem.

-         Nem, én a helyedben már rég megölettem volna, de te vagy a királynő, te vagy a legigazságosabb. – mondta. Éreztem a leheletét az arcomon.

-         Értem. – mondtam, s az orrunk már összeért. Éreztem, hogy talán nem éppen alkalmas a pillanat, de mégsem tudtam ellenállni. Edward ajkait gyengéden hozzányomta az enyémhez, majd már csak az ajtót hallottam csukódni….