Lunar eclipse - 12.fejezet

Gyerekek, itt Waneeey.Hát gyerekek, komolyan meglepődtem, mikor kevesebb,  mint egy nap alatt kaptunk 15 komit. szóval akkor a komihatár is növekszik. Mostantól 16 komi után lesz friss. Pusziii<3

Békülés. 

(Bella szemszöge)

Azonnal magamra kaptam a ruhámat, és kisiettem az udvarra.

-         Itt vannak. – suttogtam, mert hallottam a lábak dobogását. Olyan morgás szakadt ki a torkomból, mint még soha sem. Edwardot természetesen magamhoz húztam. Magam mögé tuszkoltam. Nem akart, de parancsoló tekintetemnek nem tudott nemet mondani.

-         Bella, nem kell… - ellenkezett. Tekintetünk találkozott, és láttam, hogy aggódik.

-         Nincs mitől félned, nem fognak egy újjal sem hozzád érni. Egy: megparancsolom nekik, kettő: úgy kiképeztek, hogy vámpír nő létemre nagyon jól harcolok, három: nem hiszem, hogy bárki is hagyná. – mondtam, majd aprót mosolyogtam.

-         Nem magamat féltem. – mondta, majd kisimított egy kósza hajtincset az arcomból. – Téged féltelek, Bella. – mondta. Megcsóváltam a fejemet.

-         Nem kell engem féltened. – mondtam majd az erdő felé tekintettem.  Szétvetett a düh az apám iránt. Hogy képes ilyeneket tenni velem? Éreztem, hogy többen is mögénk állnak. Vigyázunk Edwardra, és természetesen egymásra. Morogtam, de olyan hangosan, hogy szerintem még az erdőn túl is hallották.  Akkor léptek ki az erdő rejteket rejtő sűrűjéből. Ott volt Demetri, Jane, Alec, Félix, apu, és anyu is mellette lépkedett. Szisszegtem.

-         Üdvözletem Cullen család. – mondta apám. Észrevettem, hogy szúrós pillantást vet Edwardra. Morogtam, mire apám rám nézett. – Isabella – mondta apám meglepetten. Nem tudom miért láttam meglepettséget a szemében.

-         Apa. – mondtam ridegen. – Anya. – mondtam ugyan olyan ridegséggel. Pedig én szerettem öket, sőt most is szeretem, de nem veszik el tőlem azt a vámpír, aki a világot jelenti számomra.

-         Bella. – anya oda akart jönni hozzám. De sziszegve megtagadtam.

-         Nem. – mondtam fejcsóválva. – Mire számítottál, anyám? El akarod venni a boldogságomat, szerinted vigyorogva a karjaidba vetném magam? Hát nem, bocsáss meg…

-         Bella… kérlek, hallgass meg minket, kérlek. – kérlelt anyám.

-         Nem, kösz. – mondtam elutasítóan.

-         Bella, kérlek, hallgasd meg az anyádat, szerintem csak jót akar neked. – suttogta Edward. Anyu hálásan tekintett Edwardra. Éreztem magamon Demetri tekintetét, de nem méltattam különösebb figyelemmel. Ahhoz túlságosan is dühös voltam rájuk.

-          Nem engedem, hogy hozzá érjetek egy ujjal is, világosan beszéltem? – fordultam a őrök felé. – Ha bárki egy ujjal is hozzá ér akkor – színpadiasan elhúztam az ujjam a torkom előtt.   

-         Úgy látszik tényleg ennyire fontos neki… - suttogta anya elhűlve. Edwardhoz bújtam, de nem eresztettem el a többieket a szememmel.

-         De… - kezdte volna apám.

-         De? – kérdeztem vissza idegesen.

-         Egyszer el fog hagyni téged, és nem hiszem, hogy fel tudod majd dolgozni, be fog csapni, ezt előre megjósolom neked. – Edward morgott.

-         Ez nem igaz. – csattant fel. Látszólag hidegen hagyta, hogy kivel, és milyen hangnemben beszél. – Nem vagyok hülye! Ő a mindenem! – annyira aranyos volt. Megszorítottam összekulcsolt kezünket.

-         Én sem vagyok hülye, apa. – mondtam. – Bízom Edwardban. De ha te nem bízol, akkor bíz bennem.

-         Bella… nem hiszem… hogy – de mikor a tekintetünk találkozott elhallgatott. Megköszörülte a torkát. Edward elégedetten duruzsolt. – Bízom benned, tudom, hogy okos vagy.

-         Nem adnám akárkinek a szívemet. Ő az életem. Együtt vagyunk egyek.

-         Na, látod szívem? – kérdezte anyám, és játékosan oldalba bökte apámat. – Ugyan ezeket mondtam neked én is. – nevetett. Valahogy olyan idilli helyzetnek tűnt.

-         Engedem, hogy együtt legyetek, de ha átvered, vagy valami lesz én… esküszöm – látszólag apu nagyon kereste a szavakat.

-         Nem lesz ez Aro. – mondta Edward. A derekamat simogatta. – Szeretem őt, mindent megtennék érte. – hallottam, hogy Carmen, Eleazar, Carlile, Esme, Rosalie, Alice, és Jasper, Kate, és Irina felsóhajtottak.

-         Most már hozzám szólsz? – kérdezte Demetri.

-         Gyere, te nagy mamlasz. – mondtam vigyorogva, majd leléptem pár lépcsőfokot, hogy megöleljem. Vigyorogva jött oda hozzám, és megszorongatott. Ismét olyan bódító arcszesze volt, amit úgy szerettem. – Hülye gyerek. – hecceltem vigyorogva.

-         Ki a gyerek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Kis csitri.

-         Demetri! – csattant fel apa. Leintettem.

-         Én engedtem meg, hülyéskedünk. – mondtam vigyorogta, majd oldalba böktem Dem-et. Edward morgott, de fogalmam sincs, hogy miért.

-         Mi a baj? – kérdeztem Edwardot.

-         Hiányoztál. – suttogta a fülembe Edward, hogy csak én halljam.

-         Képzelem. – mondtam mosolyogva. – Olyan messze voltam, tudod, megfutottam a maratont. – nevettem.

-         Bella, sajnos most mennünk kell. – mondta apu szomorúan. – De ha gondolod Félix és Demetri maradhat.

-         Én nem. – kezdte gyorsan Félix.

-         Ja. – vágott közbe Dem. – Várja a csaja. – nevetett.

-         Dem! – morogtam vigyorogva. – Vigyázz a szádra. – Emmett nevetni kezdett..

-         Igen, igen vigyázz, mert Bella néni elnáspángol. – nevetett remegést küldve a ház talapzatára. Mindenki vele nevetett.

-         Én maradhatok? – kérdezte Dem kérlelően.

-         Maradhat? – kérdeztem Carlislet.

-         Nem is kellene megkérdezned. – mosolygott Carlisle.

-         Szóval igen? – kérdeztem lelkesen.

-         Igen. – mondta mosolyogva Carlisle, és barátjához lépett egy kézfogáshoz. Apu lelkesen viszonozta a kézfogás  Hirtelen a szemei  elhomályosultak, majd ismét „visszatért” hozzánk.

-         Amint látom tényleg  szeretik egymást. – mondta meglepetten apám. Biztos látta Carlisle emlék képeit. – Viszont ezzel a Tanya Denalival lesz egy kis dolgunk..

-         Ne bántsátok! – kiáltottam oda neki. Mindenki kételkedve tekintett rám. – Csak féltékeny volt, viszont ennek fejében, arra kérlek, hogy valaki hozza el ide, majd én elintézem. – mondtam bűbájosan mosolyogva. Irina fellélegzett.

-         Rendben. – anyu odajött hozzám, csókot nyomott a homlokomra, majd átölelt, és visszaszaladt apuhoz, akinek megfogta a kezét. Janeéknek még intett, hogy hajoljanak meg. Alec, Jane, és Félix meg is hajoltak.

-         Basszus, nem meg mondtam, hogy nincs hajolás? – kérdeztem. Olyan, mintha csak Volterában lennénk.

-         Apád utasítását kellet követni. – mondta Jane.

-         Jó, menjetek. – mondtam. Félix viszont megállt. Odajött hozzám, és bordaropogtató ölelésben részesített.

-         Szevasz, te nagy csajózógé p. – bokszoltam bele a vállába. Megcsókolta a kezem, mire felnevettem. – Hülye! – a nevetését vízhangozta az erdő. Megfordultam, és egyenesen Edward Cullen aranybarna szemeivel találtam szembe magam. A többiek bementek, hogy csak a miénk legyen a pillanat, kivéve Emmett-et, akit Rose ráncigált be nemrégen.

-         Köszönöm, hogy ilyen makacs voltál. – mondta Edward.

-         Ugyan már. – legyintettem, majd egyik kezemet a nyakára tettem. – Szeretlek téged, mindennél jobban. – mondtam.

-         Ahogyan én is szeretlek. – susogta Hirtelen a vágy ismét szétáramlott bennem. Felemelkedtem, és csókolgatni kezdtem a nyakát.