Lunar Eclipse - 5.fejezet

Meghoztam a következő rész(Waneeey), vagyis ti megírtátok a tíz komit, én hoztam fejezetet. A komihatár: 11 komi. Most már nem kedveskedem!:) Na, de jó olvasást, aztán komizzatok!

Veszekedések, beletörődés, bánat

(Bella szemszöge)

Mire feleszméltem az ajtó csukódott, és én egyedül maradtam. Hát ez szép, megcsókol, aztán meg lelép? Milyen viselkedés ez? Talán megbánta az egészet, megbánta azt a csodálatos pillanatot, amit most ezekben a percekben éltem át? Természetesen megértem, én sem vállalkoznék ezeknek a tetteknek az elviselésére. Én is hátat fordítanék saját magamnak, otthagynám magam a hülye gondolataimmal, érzéseimmel, cselekedeteimmel együtt.

Talán csak egy futó kaland lennék én, aki hátráltatja számára az igaz szerelmet?

Halk kopogtatást hallottam, reméltem, hogy Edward lesz, de mikor beleszagoltam a levegőbe, felismertem az illatot, ami nem volt méz - napfény - orgona, hanem csokoládé, és mandula. Vagyis éppen Alice áll az ajtóm előtt. Gondolkodtam, hogy be engedjem-e végül aztán arra jutottam, hogy jó nevelést kaptam, és annak az alapszabálya, hogy mindenkit meg kell hallgatni, akármennyire is fontos a dolog, amit akkor jelen pillanatban csinálsz.

Nagy levegőt vettem, s kinyitottam az ajtót, a maszk akkor kapcsolt be az arcomon fent hagyva a „minden rendben” álcát. Pedig semmi sincs rendben. Edward adott egy csókot, és itt hagyott csapott-papot…

-         Szia Bella! – mondta mosolyogva Alice, és én szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy a barátnőm bejöhessen rajta. – Gond van? – kérdezte, mikor találkozott a tekintetünk?

-         Nem, nincs. – mondtam, majd elfordultam.

-         Bella, etessd azt ezzel, aki ezt elhiszi, jó? – nézett rám, mint egy hülyére.

-         Nem, tényleg semmi gond sincs, komolyan. – mondtam. Felvettem a hideg maszkot, mely semlegesíti az érzelmeim. Letiltottam minden képességet a közelemben. Jasper nem érzékeli az érzéseim, Alice nem látja a jövőm, és Edward sem tudja olvasni a gondolataimat – természetesen ezt eddig se volt képes csinálni.

-         Nem tudom te, hogy vagy vele, de én nem szeretem, ha hazudnak nekem, te is így vagy vele, Bella? – kérdezte szemrehányóan. Képes átlátni az éveken át épített maszkomon?

-         Jól van, akkor ülj le, és kitálalok. – mondtam sóhajtva. Amúgy is el akartam neki mondani, mert nem akartam Heidit ilyen hülyeségekkel zavarni. Szóval kitálaltam neki mindenről. A végén leesett állal állt előttem. Tudom, ha nem én lennék a főszereplő a „történetnek” akkor én is hasonlóan reagálnék.

-         És egyszerűen otthagyott? – kérdezte, és már fel készült állni a helyéről. Dühtől izzó tekintete találkozott a tekintetemmel. Valahogy most olyan gyengének éreztem magam. Gyenge nélküle, gyenge a támogatása nélkül. Gyenge minden nemű szeretete nélkül.

-         Ne menj, Alice! – fogtam le barátnőmet, mert már az ajtónál volt.

-         Nem, elbeszélgetek Mr. „Mindent jobban tudok”úrral. Megérdemli a lecseszést az a hülye gyerek!

-         Ne, Alice, hagyd! – mondtam, majd visszarántottam Őt a helyünkre. – Nem akarom, hogy megint magát marcangolja mindenért.

-         Már késő. – mondta morogva.

-         Ezt, hogy érted? – kérdeztem zavarodottan. Edward magát marcangolja? Megint? Miért?

-         Azért, mert most jövök Jazztől, és Edward megint magát okolja mindenért, de nem volt hajlandó elmondani miért, azért jöttem most hozzád, mert meg akartam kérdezni, hogy tudsz-e valamit. Most már mindent értek… - mondta megvilágosodva. Örülök, akartam mondani, de nem jött ki hang a számból. Először kinyitottam, majd megint becsuktam. Szerintem pár percig csak úgy tátogtam, mint egy hal.

-         Nem fogom könnyen adni magam. – mondtam makacsul. – Nem érdekel, Edward Cullen.

-         Én komolyan nem értelek titeket. – csóválta a fejét Alice. Eltűnt a harag a szemeiből. – Az egyik percben sínylődtök a másik után, a másikban már ki nem utáljátok egymást…

-         Én nem utálom, csak nem adom magamat könnyen. Ha kell, akkor nem is adom magam.

-         Jól van. – mondta. – Öltött át, majd gyere le a nappaliba. Carlisle tanácskozást akar, és azt akarja, hogy te is ott legyél, érted?

-         Mint a nap. – mondtam, és már a fejemben volt az ördögi terv.

-         Akkor lent találkozunk. – mondta, én pedig biccentettem, hogy rendben van. Kisétált az ajtón. Beléptem a gardróbomba, és kiszedtem belőle a most vásárolt mini ruhát, hozzá egy pánt nélküli felsőt, és egy tornacipőt. Oké, tudom, hogy a tornacipő nem éppen a legjobb választás, de mit csináljak? Én imádom az enyémet! Kinyitottam az ajtót, s nagy sóhajjal kiléptem rajta. Edward is akkor lépett ki, és a szemei kikerekedtek a combjaim láttán. Magamban kacagtam, mert pontosan ezt a reakciót  akartam kicsikarni belőle, ás láss csodát: sikerült.  Nem néztem rá, tökéletesen levegőnek néztem. Lementem a nappaliba ember tempóban, tudtam, hogy Edward szorosan mögöttem halad, és talán a rángatózó csípőmet figyeli. Hah, csezd meg, Edward Cullen! Leültem a kanapéra, amin Alice ült Jazz társaságában. Elkaptam Rose tekintetét, és elvigyorodott. Tudta, mire készülök, nem kell ahhoz  Alice.

-          Nos, szeretném még kérdezni tőletek, azt, hogy kaptam egy ajánlatot a kórháztól, elfogadjam? – kezdte Carlisle.

-         Szerintem a poszttól függ, mert ha az onkológiára tesznek, akkor meg akarnak szabadulni tőled, ha a sebészetre, akkor megtartani akarnak, ha nagyobb állást kapsz, akkor akarnak biztosra megtartani. – mondtam. Kiismertem az orvosokat.

-         Egyetértek! – mondta Alice. Rávigyorodtam, egy kacsintást kaptam válaszul.

-         Szerintem is remek ötlet, vállald el. – mondta mosolyogva Esme.

-         Jasper? – fordult Carlisle egyik fia felé.

-         Szerintem is. – mondta Jazz.

-         Emmett?

-         Tök jó, fogadd el. – mondta Emmett, s megeresztett felém egy kaján vigyort.

-         Rosalie? – fordult Carlisle Rosalie felé.

-         Fogad el. – mondta Rose.

-         Edward? – az említett nem válaszolt, csak bólintott.

-         Bella? – kérdezte Carlisle tőlem.

-         Fogadd el, Carlisle, remek ötlet. – mondtam mosolyogva, de közben fél szememet Edwardon tartottam.

-         Rendben, akkor máris felhívom őket. – mosolygott Carlisle, elővette a mobilját, és elvonult egy csendesebb sarokba telefonálni. Furcsa csend telepedett le a konyhába, szerintem megérezték a feszültséget.

-         Nos, minden rendben? – kérdezte Carlisle.

-         Minden. – mondta Alice. – Legalábbis velünk. – mondta Alice, és belekarolt szerelmébe.

-         Velünk is. – mondta Emmett kajánul vigyorogva. Szerintem el akart ejteni pár perverz  megjegyzést, de akkor észrevette, hogy Edwarddal csendben hallgatunk.

-         Persze, hogy minden rendben. – mondtam keserűen. – Edward kihasznál minden pillanatot, ugye? – mondtam a gúnyos megjegyzést, aki erre felkapta a fejét. Felhorkantam, majd felálltam. A lépcső felé vettem az irányt, hogy egy kis időt eltöltsek egyedül, mikor megszólalt.

-         Bocs, nem teljesen értettem, hogy mire gondolsz. – mondta Edward, s még mindig éreztem a perzselő érzést a hátamnál.

-         Pedig szerintem egészen világos voltam. – mondtam fintorogva.

-         De én mégsem értettem. – mondta, és éreztem, hogy értette, csak ezzel próbál meg felidegesíteni. Szerencséje, hogy nyugodt lélek vagyok, nem adom könnyen magam.

-         Látom már: te sok mindent nem értesz! – mondtam ideges gúnnyal. Most Ő horkant fel. Kezdtem kijönni a béketűrésemből.

-         Bocs, most nincs igazán kedvem hallgatni a hülyeségeidet, elég világosan beszéltem? – kérdeztem. Meg sem vártam a választ, felmentem az emeltre. Szerintem letusolok. Fogtam a törölközőm, és átmentem a fürdőszobába.  Bementem az ajtón. Megnéztem magam a tükörbe, meglepődtem a változáson: szemeim alatt fekete karikák éktelenkedtek, szemeim elvesztek a sötétségben.

Megnyitottam a csapot, és befeküdtem a meleg vízsugár alá. Csobogtattam egy jó ideig a vizet, majd elzártam. Sokáig gondolkodtam róla. De valahogy sosem jutottam dűlőre. Miért nem tudom elfelejteni? Miért nem tudom azt csinálni, mint az emberek? Az én emlékezetem miért nem tud szitává válni, mint az embereké? Nem, én sosem felejtek, sosem. Minden egyes megölt ember arca a fejemben lóg, sosem fognak onnan kiszabadulni, mert elégtek a tűzben, a megsemmisítő tűzben.

Testemet törölközőbe csavarva fésültem a hajamat. Ekkor valaki benyitott a fürdőszobába.

Szembetaláltam magam egy éjfekete szempárral.