Lunar Eclipse 3.fejezet

Ezúttal én okoskodtam ki egy fejit (Waneeey). A komihatár 10 komi. Végtére is 23 rendszeres olvasó van.  Köszönjük:Waneeey és Chinty

(Lissa szemszöge)

A zsákmányom kiesett a kezeim közül. Mi a franc történik velem? Teljesen üres, teljesen üres….

Ráz a hideg. Aro szélsebesen futott oda hozzám a zsákmányával mit sem törődve.

-          Mi a baj, drágám? – kérdezte aggodalomtól csengő hangon.

-          Csak, olyan rossz. Nem tudom, nem megy! – sírtam.

-          De mi? – rázogatni kezdett.

-          Nem tudom… - mondtam, majd eszembe jutott. -  Az vámpír képességei még mindig szabadon? – bólogatott.

-          Akkor állítasd le most azonnal. Okosabb, mint hittük volna! – mondtam, mert hirtelen teljesen megvilágosodtam. Bellára émelygő érzésként csapott le a néger vámpír ereje, én elvesztettem a szabad akaratom. Nem szabad, hogy még nagyobb akarata legyen velem szemben. Nem szabad, hogy uralkodni tudjon rajtam.

-          De…mi történt, szerelmem? – kérdezte Aro. Hát még mindig nem érti.

-          Ennek a vámpírnak mindenkire máshogy hat az ereje. Bella émelygett tőle, mert a nagy részét  egy kicsi pajzs fel tudta fogni. Én, mert nekem csak nagy erejű fizikai pajzsom van, ezért rám is máshogy hat. Én teljesen elvesztem az akaratom. Azt sem tudom, hogy mikor kerültem ide!

-          Te szentséges ég! – morgott. – Miért nem mondtad el, hogy Bellára ilyen hatással van?

-          De hisz elmondta még a tárgyalóteremben. „És ha még ez nem is elég, még engem is bántani akartál.”.

-          Órákon át ezen gondolkodtam, és nem kérdeztem meg. – csapott a homlokára. De agyalágyult vagyok!

-          Nem vagy agyalágyult, csak nem figyelsz a tényekre, drágám. – megcsókoltam. Lágy szerelmes csók volt ez, teljesen tökéletes, megpecsételte szerelmünket. Azt a szerelmet, ami sosem fog elmúlni. – Szeretlek Aró.

-           Ahogyan én is szeretlek. – a szél fújta a hajam. Kellemes volt.

-          Szerintem szólni kellene Sulpicianak nem? – kérdeztem. Sulpicia képes elzárni a képességeket – valamiért az enyémre, és Belláéra nem hat.

-          Szerintem is. – mondta – Viszont nem értem Bella pontosan miért is akarja, hogy megtartsuk. Szerintem teljesen fölösleges.

-          A lányunk okos, mindennek van oka, amit csinál. Lehet, hogy elsőre neked zavaros, de én valamilyen szinten értem. – várakozással teli tekintettel nézett engem. – Nem egyértelmű? – a fejét rázta. – Harc során jól jöhet.

-          Tényleg. – mondta. – Furcsa. A lányom okosabb nálam.

-          Furfangos, nem tudom kitől örökölte. – incselkedtem kedvesemmel, s megböktem az orra hegyét. – Természetesen tőled.

-          Jó vezető lesz. – mondta. – A legjobb a Volturinak, Volterának, és az összes vámpírnak a földön. Igazságosabb, most, mint amilyen én valaha voltam. Sosem kíméltem senkinek sem. Látod mi lett az ára.

-          Engem az nem érdekel. Szeretlek téged, ez a lényeg. – mormoltam, majd közeledni kezdtem az ajkaihoz…

(Chelsea szemszöge)

Szélsebesen haladtam a kastély nyugati szárnya felé, ahol ugyanis Félix szobája volt található. Nincs itt a barátnőm, hogy segítsen ezekben a dolgokban. Nagyon hiányzik Bella…

Végül aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy bevallok mindent Félixnek, ha törik, ha szakad. Mert mindennap figyelem Őt. Próbálok flörtölni nos, több-kevesebb sikerrel bevált. A biztonság kedvéért felvettem a sexynek kinéző Victoria’s Secret  fehérneműt, amit még a szekrényben rejtegettem hmm úgymond különleges alkalmakra. Ha nem válik be akkor… akkor nem tudom mi lesz… a fenébe, szedd már össze magad.  Mikor már majdnem az ajtónál jártam összetalálkoztam Félix-szel.

-          Szia. Te mit keresel itt? Én…én csak éppen téged kerestelek. – s ezt mind egyszerre mondtuk.

-          Mit akartál? – kérdezte.

-          Én kérdeztem előbb. – milyen gyerekes vagyok. Mint egy óvodás…

-          Csak….csak.. beszélgetni. – olyan aranyos volt.

-          Én is. – mosolyogtam. Na jó, igazából nem is beszélgetni akartam, de ez csak mellékes. Amit Ő tett, arra én nem számítottam. Éhes vadként csapott le az ajkaimra. Gondolom mindent feltett egy paklira. Pont úgy, mint én is. Nekinyomott az ajtónak. Nyögés szakadt ki a torkomból, s dorombolásnak hatott. Valahogy beestünk az ajtón. Akkorát csapott rajta, hogy az megremegett, s vele együtt a fal is. Felemelt a földről, s belemarkolt a fenekembe. Hangosan felnyögtem, s megharaptam az ajkát. Most Ő nyögött fel. A Ruhák szakadtak kezeink sürgető nyomása alatt. Meglátta a fehérneműmet és füttyentett egyet.

-          Sexy. – mormolta. Nekem is ez jutott eszébe a kockás testéről. Csókokkal bombáztam mellkasát egyre lefelé haladva, mire jóleső sóhajok szakadtak fel a torkából. Leszedtem róla az alsógatyát. Ő a mellemet kényeztette. Annyira jó érzés volt. Sosem fogom elfelejteni, még ha akarnám sem tudnám.

-          Biztos, hogy akarod? – kérdezte.

-          Persze, hogy akarom. – mondtam s megharaptam a számat, mikor megéreztem a nyelvét odalent. Sikítottam. Felrántottam egy csókra. Most mi van? Ágyastársak lettünk?

-          Félix… - suttogtam, mikor belém hatolt. A síkolyaim egyre hangosabbak lettek, ahogyan a lökései erősödtek. Folyamatosan csak azt kiabáltam „Félix”. Mert kellet, s mert éreztem a beteljesülés gyönyörét. Mindent elfelejtettem egy röpke pillanatra. Félix is hangosan felmorgott, majd kicsúszott belőlem.

-          Akkor mi most hivatalosan is ágyastársak vagyunk? – kérdeztem. Csak az a gond, hogy én többet akarok, mint hetente egy kicsi Félixből…

-          Én többet akarok Chelsea. – mondta magától értetődően. Megcsókolta a kezem. – Én szeretlek téged.

-          Én is szeretlek. – csillant fel a szemem. Annyira jó volt..    

(Bella szemszöge)

Jasper és Alice szobájába siettem. Remélem Ők megértenek majd engem. Annyira hiányzik a családom, hiányzik Félix hülye viccei, közös vásárlások Chelsea-vel,  anyám melegnek ható anyai puszijai a homlokomra, Caius tanításai a harccal kapcsolatban, apám bölcsességei, Marcus meséi, Renata gyermeteg ugrándozásai, Sulpicia a női ügyekben való tanácsai, és persze még sok mindenki. Nem is kellene sorolnom most, mert nem tartok különbséget.

Bekapogtam.

-          Szabad. – csilingelte Alice hangja. Ő nagyon kedves lány volt. Igazán kedveltem. Beléptem rajta.

-          Mi történt? – összhangban kérdezték, és hallottam a rémületet csillogni a hangjukban.

-          Semmi gond, csak tudjátok… szomorú vagyok. – mondtam. Alice megpaskolta a helyet mellette.

-          Miért? – kérdezte Alice. Átölelt a vállamnál.

-          Csak tudod; te is hasonlóan éreznék magad az én helyzetembe, legalábbis szerintem, már amennyire ismerlek. – mondtam, majd bólintott, hogy magyaráztam tovább. – Leéltem velük több mint tizennyolc évet. Érted? Ők neveltek, Ők gondoztam, Ők tanítottak mindenre, ami most fontos. Nagyon sok barátom és barátnőm van ott. Nehéz volt elhagyni Őket. Fontosak számomra..

-          Értem. – mondta, s mosolygott. – De nem szabad szomorkodni. Ők sem szeretnék, hogy szomorkodj. És vigasztalódj azzal, hogy hamarosan újra látni fogod Őket. És ha ez sem elég, még Volterra királynője is leszel. Na, hogy tetszik a szobád?

-          Köszönöm Alice. – mondtam, s örültem, hogy egy új barátság kezdett kialakulni. – Nagyon szép szoba.

-          Láttam, hogy tetszeni fog, de kíváncsi voltam. – mondta, s pattogott.  Felkacagtam.

-          Na, ne! – sikítoztam, s rugdalóztam. Valaki bejött a zajra. Csak azt vettem észre, hogy Edward  a falnak támaszkova néz minket. Azt is észrevettem, hogy nevet, oldalba böki Jazzt.

-          Ideje lenne figyelni a csajodra, mert hamarosan a lányokra fog bukni. – jött egy hang. Emmett Cullen öblös hangját ismertem fel.

-          Ezt még megemlegeted Emmett Cullen! – mondta Alice, s Emmett irányába indult. De mivel én sokkal gyorsabb vagyok – nem tudom miért, eddig még senki sem tudott lefutni – ezért én előbb oda értem. Emmett fejére öntöttem a vázában található vizet.

-          Cseréld ki a ruhádat, mert Rosalie móresre tanít, aztán szárítsd meg a kanapét, mert Esme nem örülne, ha vizes maradna, majd aztán önts vizet a vázába; a virág lekókadt. – felmentem, s láttam, hogy Edward és Jasper a hasukat fogják a nevetéstől, Alice pedig nekik támaszkodik. Akkor belőlem is kitört a nevetés. Tényleg vicces volt! Alice odajött hozzám, majd megölelt.

-          Te, hallod, ennyit még sosem nevettem életemben. – mondta Alice.

-          Én sem. – mondta Edward és Jasper egyszerre. Egymásra néztek, és megint kitört belőlük a nevetés.

-          Fiúk. – sóhajtott Alice. Beszélgettünk egy-két órát. Mindenről; moziról, a régi életünkről, a régi barátokról, minden jelentéktelen dologról. Majd hirtelen a koronázásomhoz terelte valaki a szót.

-          Na meg persze Volterra. Kíváncsi leszek csatlakoznak-e a háborúhoz. – töprengett Jasper. Akkor esett le neki is, hogy itt vagyok én, aki már akkor uralkodó lesz. Kíváncsian vizslatott engem.

-          Nem, természetesen nem. – mondtam mosolyogva. – Nincs kedvem több gyilkoláshoz. Mikor tanácskozáson vagyok akkor sem gyilkoltatok embereket. Nem szeretem a halált.

-          Ezt furcsa hallani egy volturistól.  – mondta Edward, de nem volt gúny vagy szemrehányás a hangjában. A hangja olyan.. nem is tudom… olyan Edwardos volt. Pont olyan, ahogyan szerettem..

-          Nem tudom mióta nem találkoztál apámmal, Edward. – mondtam szemrehányóan. Mindenki csak az előítéletekre épít.

-          Pontosan tizenkilenc éve. – mondta, s a szemeit az enyémbe fúrta. Ezt be kellene tűntetni komolyan mondom. Ezzel kellene harcolni, és minden megoldódna.

-          Akkor nem láthatod azt a hatalmas változást, ami anyám, és Én magam hoztam oda. – mondtam, s lehajtottam a fejem. Még mindig éreztem a tekintetét rólam. Bizsergett az egész testem, ahogyan a tekintetét végigjáratta azon.

-          Már akkor látszott, hogy szerelmes. – mondta Edward. – Mindenki észrevette.

-          Különben sem hozhat már halálos ítéletet a beleegyezésem nélkül. – mondtam elégedetten.

-          Pontosan milyen határköröd van? – kérdezte Jasper.

-          Mindenben van beleszólásom. – mondtam. – Külön testőreim vannak, akik vigyáznak rám. Pedig nem kell. Csak apu túlreagálja.

-          Volt már fiúd? – kérdezte Alice. Edward ránézett pöttöm húgára, az csak kacsintott. Mire véljem ezt?

-          Nem, nem volt. – mondtam. – Nem nagyon megyek ki Olaszország határán kívülre. – Edward sóhajtott. Mire véljem ezt a viselkedést.

-          Mikor lesz a koronázásod? – kérdezte Alice.

-          2020. szeptember 10-én. – mondtam. Rettentően megjegyeztem ezt a dátumot.

-          Félsz az uralkodástól? – kérdezte. – Végtére is; nem volt Volterrának királynője már ezer éve. Senki nem mutatta meg, hogy is kell  Bár szerintem biztos könnyű.

-          Az előző királynő hagyott nekem egy levelet. – mondtam, s meglepetten néztek rám. – Ő is jövőbe látó volt. – mosolyogtam Alicere. – Azt írta idézem; Mindenki azt hiszi, hogy az uralkodás könnyű dolog. Majd jön a szőke herceg, levisz a kastélyába, és boldogan éltek míg meg nem haltok. Pedig ez valójában nem is az. Ez igazából drága Bella, ez maga a kihívások kihívása. Az uralkodás maga a tény, hogy képes vagy vezetni egy birodalmat. Egy olyan birodalmat, amelynek szüksége van rád. Vigyázz magadra, te leszel Volterra reménysége..

-          Ez érdekes. – mondta Alice. – Hogy hívták a királynőt?

-          Miranda Volturi. – mondtam ki Volterra minden idők legnagyobb királynőjének a nevét.

-          Hát igen, legendák fűződnek különleges képességeiről. – mondta Jasper. – Sokat hallottam róla még annó, mikor még az újszülöttek ellen harcoltunk. – Jasper katona volt az 1800-as években. Remek harcos, megkért, mivel tudta, hogy én is remek kiképzést kaptam, hogy harcoljunk majd egy kicsit. Edward tiltakozni kezdett emiatt, de gondolom nem akarta, hogy ramazuri legyen.

-          Mi most elmegyünk futni egyet, rendben? – kérdezte Jasper. Alice bólintott.

-          Persze. – mondtam. – Én is mehetek?

-          Nem Bella! – sietett a válasszal Alice. – Te most velem maradsz. Ruhapróbát tartunk! – lelkendezett. Komolyan; ez a kis pöttöm manó egy megszállott vásárlásmániás, megszállott lány.

-          Majd holnap, bellezza. – mondta Edward. Ahh, már megint bellezzázik itt nekem! Az jelent valamit, ha azt mondja;szépségem?

-          Ci vediamo domani. – ez annyit jelent; Holnap találkozunk.

-          Non vedo l'ora – mondta. Ez annyit jelent; Alig várom.

-          Megmondanátok mit kotyogtok itt olaszul, srácok? – furakodott közénk Alice.

-          Nem fontos. – suttogta Edward. Megcsókolta a kezem, majd így szólt; - Csao Carina.

-          Csao Cassanova! – hallottam még a nevetését, majd elfutottak.

-          Na ki vele! – csapott le rám Alice, becsapta az ajtót, majd, mint éhes vad leült velem a kanapéra.

-          Mi? – kérdeztem értetlenkedve.

-          Mit mondott neked, amit nem értettünk? – kérdezte. Ezt is úgy, mintha csak azt akarná bemagyarázni egy óvodásnak, hogy egyszer egy az egy.

-          Semmi különöset. – vontam vállat. Felemelte a szemöldökét – Alice komolyan.

-          De legalább mond el. – sürgetett. – Ja, és majd megtanítasz olaszul. – ez nem is kérdés volt, hanem kijelentés. Jól van Alice…

-          Csak annyit mondtam, hogy; Holnap találkozunk. Ő pedig ezt mondta: Alig várom. Aztán azt mondta: Viszlát kedvesem. Én pedig azt mondtam; Viszlát Cassanova. Ennyi.

-          Jaj de jó. – lelkendezett Alice. Ugrált a kanapén, mint valami óvodás kisgyerek…. Rezegni kezdett a telefon.

-          Halló? – kérdeztem

-          Szia Bella! – köszönt Chelsea barátnőm vidám, éneklős hangon.

-          Miújság Cheals? – kérdeztem vidáman.

-           Összejöttem Félix-szel.

-          Ez remek! – lelkendeztem

-          Tudom.