Lunar Eclipse 1.fejezet

1.fejezet Kezdetek

Sziasztok!Én Chinty vagyok és meghoztam az 1.fejezetet amit Waneeey ügyeskedett nektek össze. A következő fejezet csak az egyém lesz:)Csak ennyit!Jó olvasást!Pusz Chinty és Waneeey

Bella szemszög

-Bella, kicsim, kérlek, nyisd ki az ajtót! – kiabált be anyám az ajtón. Odasétáltam emberi tempóban, s feloldottam a zárat, majd kinyitottam az ajtót. Anyám kedvesen mosolyogva belépet rajta.
-Szia, kicsim. – mondta.

-Anyám. – biccentettem. – Már összepakoltam a cuccaimat. – fájt elmenni Volterából, de az érzés, hogy végre kimozdulhatok, és Olaszország határát átkelhetem, viszonylag csökkentette a fájdalmat.
Jól van, drágám. – meglebegtette hosszú fekete haját. Anyám mindig is gyönyörű volt. – Csak azért jöttem, hogy értesítselek Caius-szal, és Félix-szel elmentem vadászni. Szóval ne lepődj meg, ha nem vagyunk itt.
-Rendben. Apám hol van? – beszélni szeretnék vele, a koronázással kapcsolatban. Kár, hogy Caius elmegy anyuval vadászni. Mindig is meghallgatta a kételyeimet, kedves volt, és megértő. Pedig állítólag Caius csak a születésem után lett ilyen. Apu gyerekkori meséiben Caius mindig rideg volt, és érzéstelen.
-A nagyteremben van. – mondta anyám, megpuszilta a homlokomat és eltűnt. Sóhajtottam, s lezártam a táskám fedelét. Heidi is elment; nem hallgatja meg most a problémáimat. Hát kim maradt, akivel ezt megbeszélhetem. Nem gond; Demetri biztos meghallgat! Ő egy igazi barát. A legjobb barátom. Lesétáltam a nagyterembe, s megláttam apámat a trónon ülni.
-Jó reggelt apám! – köszöntem udvarias. Volterai szokás, hogy először mindig az anyák köszönnek a lányuknak, majd a tisztelet kimutatása képen a lányok köszönnek az apjuknak. Végre ettől a szokástól egy ideig megszabadulhatok.
-Jó reggelt! – biccentett apám. A homloka összeráncolódott, szemöldökei egy ívbe feszültek.
-Tanácskozás lesz, apám? – kérdeztem. Mindig ilyen, mikor hoznak valakit, már megszoktam.
-Igen. – mondtam, majd mosolygott. – Most akartalak lehivatni. – Már legalább két éve én is részt veszek ezekben a döntésekben. Marcus szerint én vagyok a legengedékenyebb, de igazságos is vagyok. Érdekes egy megállapítás. De abban a hitben vagyok, hogy minek elítélni valakit, ha az a valaki nem bűnös? Biccentettem.
-Mikor hozzák apám?
-Majd mikor Caius is megérkezik. – mondta apu. – Gyors vadászatot terveztek. Perceken belül itt lesznek.
-Hívjak még valakit esetleg, apám?
-Igen, kérlek. Hívd Demetri-t, Jane-t, és Alecet.
-Rendben. – azzal suhantam Jane szobája fel. Bekopogtam. Miután elhangzott egy „szabad” beléptem.
-Szia Jane. – meghajolt előttem. Apám akarja,hogy mindenki meghajoljon előttem. Apu meg a nagy szabályai…. Remélem ez a Cullenéknél nem lesz ilyen. – Felesleges Jane. Apám hív téged. Tanácskozás lesz. – biccentett, majd kisétált. Bementem Alec szobájába is, ami mellette volt. Kopogtam. Ismét elhangzott egy „szabad” és besétáltam.
-Szia Alec. – sietett volna meghajolni, de leintettem. Ez annyira gáz… - Apám hivat a nagyterembe. Tanácskozás lesz. – biccentett, s én Demetri szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, ismét elhangzott egy halk „szabad”.
-Szia Dem. – köszöntem. Megöleltem. Szerencsére Ő csak apám jelenlétében hajolgat, megparancsoltam neki, hogyha kettesben vagyunk, és meghajol, akkor kirugdosom Volterából. Azóta nem hajolgat.
-Szia Bella. – mondta mosolyogva. – Rég jártál itt.
-Valóban. – mondtam. Szétnéztem a kupis szobában. A férfiak mind ilyen rendetlenek? Komolyan, mindegyiknek kevés lenne egy takarítónő! – De amint látom, semmit sem változott tegnap óta. – vigyorgott, s felhajtottam a kapucniját, a szemét pedig betakartam a kezemmel. Nagyot szippantott a levegőből.
-Jó illatod van. – mondta.
-Köszönöm. – mondtam. – ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek, hogy büdös vagyok?
-Ez határozottan egy bók. – mondta, s próbálta leszedni magáról a kezem, hogy kilásson, de nem engedtem. Kuncogtam, mikor a keze megtalálta a derekam, s csikizni kezdett. Nevettem, de nem engedtem el a kezem a szemétről. Már majd megszakadtam a nevetéstől, mikor már nem bírtam, és elengedtem. Meglöktem – ellökés céljából –, de vele együtt estem. Első szabály; Ne próbálj meg verekedni egy Volturi őrrel, mert úgy sem menekülsz! Rajta voltam félreérthető lovagló ülésben. Ha most valaki bejönne… De mi csak nevettünk a saját hülyeségünkön. Megpusziltam az arcát.
-Na gyere, te mamlasz! – álltam fel, s nyújtottam a kezem, hogy álljon fel. Lefutottunk a nagyterembe. Caius épp akkor érkezett meg. Marcus bácsi is a helyén volt, Ő nem tudom hol volt.
-Cauis, Marcus. Jó reggelt. – köszöntem.
-Neked is jó reggelt, Bella. – köszönt Caius, és Marcus egyszerre. Demetri apu mögé állt, míg Jane és Alec mögém, és Félix is mögé. Anyu apu mögött állt, fogta a vállát. Anyu képessége erős fizikai pajz, ami magába képes szívni az erőt, míg az enyém szellemi pajzs, és a képességeket képes begyűjteni. Az elemi támadások nem hatnak rám, anyámra viszont a fizikai képességek nem, és ha akarja, hogy senki se érjen hozzá, akkor egyszerűen bekapcsolja a pajzsát és ennyit. Ketten legyőzhetetlennek számítunk. Renatanak is hasonló képessége van, de nem minden elemi képességet tud megakadályozni. Vegyük például a Cullen család tagjait. Van köztük egy gondolatolvasó; Ő sem az én gondolataimat nem képes látni, sem pedig Renatáét. Ez közös. De például a jövőbe látós nő – apám nevük szerint sosem említette őket – Ő képes látni a jövőmet, hogyha akarom, de Renetaét még ha megfeszül sem képes látni. Ez is jó képesség. Aztán az érzelemuraló pasas – hasonló a képessége Chelseavel, csak Chelsea az érzelmi köteléket látja. Ő érzi az érzelmeid és képes manipulálni őket. Rám valamilyen szinten képes hatni, de Renatara nem. Bár apám eddig nem engedte meg, hogy beszálljak a csatákba. De mostantól…
-Hozzátok be. – mondta az apán erőteljes, csodálkozó hangon. Tudom, hogy e mögött a csodálkozó hangszín mögött egy csodálatos ember, egy jó apa, és egy lángelme rejtőik. A két testőr aki az ajtó mögött állt behozta a vámpírt. Csapzott néger vámpírférfi volt, s szemei mélyvörösek. Furcsa energia jött belőle, amitől elszédültem. Anyám rám tette a kezét.
-Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan.
-Csak, te nem érzed? – kérdeztem.
-Micsodát? – összeráncolta a szemöldökét.
-Hát a belőle áradó furcsa energiát. – mondtam úgy, mintha egy óvodásnak kellene megmagyarázni, hogy mennyi egy meg egy…
-De, csak engem nem vág fejbe. Csak a pajzsom érzi. Változtasd nagyobb fokozatúra és menni fog, kicsim. – megtettem, amit tanácsolt, s az émelygő érzés el is tűnt nyomban.
-Szóval, mit tudsz felhozni mentségedre? – kérdezte apám.
-Csak annyit, hogy muszáj volt. – motyogta flegmán a néger vámpír. Rám nézett, s látta, hogy már nem vagyok rosszul az erejétől, vállat vont.
-Nem beszélhetsz így! – mondtam, s Alec felé pillantottam. Sokkal hatásosabb, mintha Jane-t kértem volna. – Hogy merészelsz ilyen hangot megütni? Nem beszélve arról, hogy vámpírhadsereget hoztál létre! És ha még ez nem is elég, még engem is bántani akartál. Szóval, kérlek, erőltesd meg magad, mielőtt még nem szeretnék odamenni. – csend telepedett a nagyteremre, s Caius elégedetten rám nézett. A néger vámpír most már reszketett.
-Viszont. – szólaltam meg. – Nem kellene halállal sújtani. – mondtam, s mindenki furcsán nézett rám, de az arcom kifejezéstelen. Nem akarok senkit sem halálra ítélni. – Szerintem elég lesz annyi, hogy a képességét felfogjuk használni. Addig is börtön várna rá. Mi is jobban járnánk, Ő is jobban járna. – mindenki egy pillanatig elgondolkozott. Mindenki elégedetten nézett rám, én csak kihúztam magam.
-Okos ötlet Bella. – mondta apám, s fivéreihez fordult. – Ti mit gondoltok?
-Tökéletes ötlet. – mondta Caius.
-Szerintem is, tökéletes, nagyon okos vagy. – fordult felém Marcus. Az arcom bizsergett. Én csak próbáltam ésszerűen gondolkodni, erre mindenki elhalmoz olyanszavakkal, hogy „nagyon okos” meg ilyesmi. Az első parancsom az lesz, hogy mindenki csakis az igazat mondja, és lehet, hogy eltörlöm a halálbüntetést. Még nem tudom.
-Rendben van. – mondtam apa. – A döntés megszületett. Tömlöcbe vele! – intett Félix és Demetri felé, akik csak erre vártak, s vonszolni kezdték a vámpír a tömlöcök felé. – Büszke vagyok rád. – mondta apám, s megpuszilta a homlokom. Az órájára nézett. – Sajnálom kicsim, de egy óra múlva indul a géped. Nagyon elhúzódott a tárgyalás. – Demetri és Félix addigra visszaértek. Demetri szomorú volt, gondolom azért, mert elmegyek. Ő mondta tegnap, hogy; sokkal jobb társaság vagy, mint Félix, vicces, meg jófej, de te viszed a pálmát csajszi.
-Demetrie és Félix majd elkísér a reptérre. A kontaktlencsét el felejtsd betenni. Nem lenne valami hatásos, ha megjelennél vörös szemekkel kicsim. Aztán mire hazajössz, addigra aranybarna szemeid lesznek, remélhetőleg. - mondta anyám mosolyogva. De ez csak látszat volt. Ismerem annyira, hogy tudjam mikor csak tetteti a mosolyt. Jó szorosan megölelt, s agyon puszilgatott.XxXxXxX
-Még 15 perc a felszállásig. – motyogta Demetri szomorúan. Megöleltem ezt a nagydarab mamlaszt, majd Félixet is megszorongattam. Olyan aranyosak voltak. Úgy fognak hiányozni. De most mit tudok tenni apám, és anyám akaratával szemben. Példamutatóan kell viselkednem. Mint egy igazi királynő. Bár még csak hercegnő vagyok, és hát elég pimasz, de megpróbálok úgy viselkedni, mint aki képes elviselni ekkora terhet a vállán.
-Indulnod kell. – simította meg a hajamat Demetri.
-Tudom. – motyogtam a mellkasába. Sírtam. Sírtam, szaggatottan, könnyek nélkül. – Fiúk, úgy fogtok hiányozni. De ígérjétek meg, hogy majd felhívtok.
-Rendben, de ha te is megígérsz valamit. – mormolta Félix. – Vigyázol magadra! Sem mi, sem egész Voltera nem tudná feldolgozni az elvesztésed. Szóval kislány legyél ügyes, és kerüld el a bajokat, bár ez sosem volt erősséged. Szeretünk, ezt sose felejtsd el!
-Nem fogom. Jaj… fiúk. – még egyszer jó szorosan megöleltem őket, majd elindultam a Seattle-i járat felé. Nem fordultam vissza, mert tudtam, ha megteszem, akkor az még jobban fájna, és nem tudnék elmenni. Bár most is nehézkes a járás, mert szívem szerint inkább visszamentem volna a fiúkhoz. De valami azt súgja, hogy jobban teszem, ha most felszállok a gépre, elutazom Seattlebe, majd kocsikázok egyet Forksig. Becsekkoltam,s felszálltam a gépre. Csak néztem ki az ablakon, láttam a felhőket, melyek eltakarták a napot. Egy stewardess odajött hozzám, s kedvesen mosolyogva megkérdezte:
-Egy italt, drágám? – kérdezte. Pfúj nem…
-Nem köszönöm.
-Egy párnát, vagy egy takarót. – majdnem ráordítottam: hát nem látja, hogy nem akarok mást, csak egyedül lenni?! De nem tettem, mert jómódorra neveltek.
-Köszönöm, de nem kell. – bólintott, majd eltipegett. Már jóval hajnali hat óra után szállt le a repülő, és senkinek sem tűnt fel, hogy; nem ettem semmit, nem ittam semmit sem, nem aludtam egy szemernyit sem, és még álmos sem vagyok. Komolyan, az emberek ennyire vakok? Nem látnak ki a fejüket fedő fátyol alól? Vagy csak nem akarnak látni? Látni mivé fajult ez a nyomorult világ? Mindennaposak a lopások, betörések, gyilkosságok, bántalmazások… Talán evvel nem is nekem kellene foglalkoznom. De ha én nem teszem, akkor ki fogja? Ez sem az én dolgom, nem kellene olyan dolgokba beleütnöm az orrom, ami nem az én dolgom. Ez már Demetri is mondta ugyan, de csak viccként. Mindig olyan sokat nevettünk együtt, olyan sokat… Egészen pici babakorom óta ismer engem. Tudja mit szeretek, mit nem, mit kedvelek másokban, mit nem, tud rólam mindent. Ez kölcsönös is. Figyelünk egymásra már több mint 18 éve, és most nincs itt. Olyan hiányérzetem van. Arra eszméltem fel, hogy már fel kellet volna állnom. Hát gyorsan meg is tettem, hogy senkinek se legyen feltűnő némaságom. Elindultam, s amit elsőnek megláttam, az volt, hogy esik az eső… Ehhez hozzá kell még szoknom. De legalább lényegesen többet lehetek kint normális ruhában. Nem tudtam kit is kell keresnem. Megvolt a férfi száma, - apámtól kaptam meg - ezért megnyomtam a „hívás” gombot, s kicsöngött. Elsőre felvették.
-Halló? – kérdezte egy nyugodt, dallamos hang.
-Öhm…helló. – akkor láttam, hogy egy pasas pont beszél telefonom, s körülötte egy csapat ember. – Igazából csak annyit tudok, hogy doktor Cullent kell keresnem.. – kezdtem bele. Nem igaz, hogy ilyen megszeppent vagyok!
-Hol vagy most? – kérdezte a férfi, s láttam, hogy az a férfi, akit másodpercekkel ezelőtt néztem szintén ezeket a szavakat formálja a szájával, s a kis csapa mögötte vagy furcsán nézett, vagy pedig várakozóan.
-Azt hiszem maga előtt. – mondtam, s a férfi rögtön felnézett. Gondolom képről látott már, mert felismert. Furcsa, aranybarna szemei voltak, kevésbé ijesztőek az enyémhez képest. Most már láttam, hogy mind vámpír mert; a bőrük fakó volt, szemük mindnek aranybarna, s gyönyörűek volt, jó illatúak, ráadásul, ha ember lettem volna, még ijesztőnek is találtam volna őket.
-Szia. – köszönt a férfi. – Carlisle vagyok.
-J-ó napot. – biccentettem, s végigjárattam a szemem a társaságon. Megakadt a szemem egy férfin. Bronzvörös haja volt, szemei olyanok voltak, hogy órákig képes lettem volna elmerülni bennük. Le kellet vennem a szemem róla, nehogy feltűnő legyen, s mosolyogva Carlislera néztem. – Én pedig Bella vagyok.
-Tudom. - mosolygott- Ők itt a családom; Esme, Jasper, Alice, Emmett, Rosalie, és Edward. – Edwardra mosolyogtam, s a szemei elhomályosultak egy röpke pillanatra.
-Helló. – mondtam kábultan. Még mindig Edward szemeinek a hatásán voltam, s a hangom most valamivel dallamosabb volt. Furcsa.
-Szia. – csak Edward nem köszönt.
-Helló… - nyögte ki Edward egy kis fáziskéséssel.
-Indulhatunk? – kérdezte Carlisle. Bólintottam. Csak Alice és Edward maradt ott.
-Láttam, hogy jóban leszünk Bella. – mondta a pöttöm kis Alice.
-Á, szóval te vagy a kis jövőbelátó. – mondtam mosolyogva. – Úgy legyen, Alice.
-Igen én vagyok. – megölelt majd a többiek után ment.
-Üdv, bellezza. – mondta, majd megcsókolta a kezem. Megborzongtam az érintésétől, de főleg a szépségem megnevezést.
-Csao, casanova. – nevetett.
-Mehetünk? – kérdezte.
-Mennyünk.