Lunar Eclipse - 18. fejezet

 

Sziasztok. Waneeey vagyok, és meghoztam a frisst. Most mondom, hogy TESSÉK KOMIT ÍRNI! ;) Nem akarunk titeket ezzel nyaggatni, de volt, mikor meg volt a 17 komi, most meg örülünk, ha 10-et ki tudunk belőletek sajtolni. Szóval a komihatár felment! Most 15 komit kérünk a friss fejezetért. Bocsika. Ja, és köszönjük a 45 rendszeres olvasót. Jó olvasást, és utána aztán komizzatok. :D Ui: a fejezet direkt lett kisebb, ez egy fajta büntetés számotokra. :P

Mentőakció 3/4

(Bella szemszöge)

Mit veszthetek? Szóval miért is ne próbáljam meg a tervemet, ami ebben a hosszúra nyúlt, fájdalmas percekben fogalmazódott meg bennem.

A pajzsomat kinyújtottam úgy, hogy Dem, és Edward is pont beleférjenek. Edward befejezte a vonaglást, s magabiztosan pillantottam apámra. Ő éppen Edwardot kémlelte, de mikor észrevette, hogy nem vonaglik rám kapta a tekintetét. Aprót bólintott, mire én messzebb mentem tőle, s míg Maturdor erőlködött, hogy ismét működjön a képessége, én eltűntem a fák mögött. Olyan jól sikerült az akció, hogy az ellenségtől senki sem vette észre a hiányomat.

- Mi a franc van már? – kiáltott dühösen Maturdor. Magamban nevettem, s most jöttem csak rá, hogy talán cselekednem kellene. Elbújtam a Nicolas mögötti fa mögött, mely eléggé elrejtett, hogy figyelhessem az eseményeket, és még időben lecsapjak. Mintha csak sas lennék, aki az áldozatát nézi árgus szemekkel. Nos, én is így néztem Nicolasra, és a többi Románra.

- Mi a gond, barátom? – kérdezte szinte azonnal Vlagyimir. Társa mellé ért, s megfogta a vállát.

- Nem működik a képességem! – mondta kétségbeesetten Matudor. Hát persze, hogy nem működik. – mosolyodtam el, majd ismét komorrá vált az arcom az eseményeket látva.

- Mi? – kérdezte Nicolas, és arra a helyre kapta a tekintetét, ahol néhány perce még én álltam apuval, és a többiekkel.  – Hova tűnt a királynő? – rivallt rá az újszülöttekre. Ó, hogy az a jó édes… - Eltűnt! – csattant fel Nicolas.

- Milyen érdekes… nagyon érdekes… - gondolkodott hangosan Vlagyimir. – Biztos elhordta magát. Megmutatja az igazi alakját!

- Hát persze! – szólalt meg Matudor. – Elhúzott innen, de a pajzsának egy részét itt hagyta! -  mondta fintorogva.

- Most mutatta meg milyen gyáva. – mondta vigyorogva Vlagyimir. Apám kezdett bedühödni. Nicolas nevetni kezdett.

- Hát persze, hogy az. – mondta helyeselően. – Az összes Volterai egy nagy rakás… - abbahagyta, és jelentőségteljes pillantást váltott apára. Vlagyimir, és Matudor Edward felé fordultak, míg Nicolas annak a fának dőlt, amelyiknél én rejtőztem. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is raboljam el onnan. Fogjam be a száját, mint a filmekben, vagy esetleg csak úgy húzzam el?

Nem volt sok időm gondolkodni, ezért a biztonság kedvéért úgy húztam be, hogy befogtam a száját. Az újszülöttek mind aput, és a többieket kémlelték, így nem vették észre, hogy elraboltam az egyik főnöküket.

- Maradj kussban, különben elharapom a torkodat. – suttogtam a fülébe.  Ezt a részét úgysem én fogom megtenni.

Befogtam azt a mocskos száját, majd lendületesen hasba rúgtam.

- Nem vicceltem. – morogtam a fülébe, hogy csak ő hallja. – Tudod, hogy sosem viccelek. – Felnyögött, mikor „szelíden” gyomorszájon rúgtam.

- … te mit gondolsz Nicolas? – hallottam a hangfoszlányt. Nyeltem egyet halkan. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar észreveszik barátjuk hiányát. – Hol vagy Nicolas? – kérdezte Vlagyimir hangja. A franc egye meg a büdös rohadt… nem folytatom, rendben?

- Hol van Nicolas? – kérdezte morogva Matudor. A hangja olyan éles volt, hogy megborzongtam. Remek, ha már így is meghalok, akkor miért ne harcolhatnék az életemért? Ki voltam képezve, és még mindig emlékszem mindenre. – Hol van az a szajha? Biztosan ő vitte el! – ránézett az újszülöttekre, majd beleszagolt a levegőbe. – Még nem lehet messze…

- Kapjátok el az a ribancot! – kiáltott fel Vlagyimir. Hallottam Edwardot felmorogni, majd vigyorgás lett belőle. Kinéztem hát a búvóhelyemből.

Edward nekiugrott Vlagyimirnak, és harcoltak egymás ellen. Sokan lefagyva nézték a párbajt, és én pedig megremegtem, és olyan hangos morgást képeztem ki torkomból, hogy nem csak ők hallották meg, de szerintem mindenki az erdőben.

Demetrie is beszállt a harcba; nekiesett Matudornak. Hangos hörgéseket hallattak, mire én hallottam Edward sziszegését, majd a földre esett.

Nem bírtam tovább türtőztetni magamat, így a földre taszítottam az áldozatomat, és szerelmem, illetve a legjobb barátom segítségére siettem.

- Á, megjött a szajhád, nézd csak! – morogta Vlagyimir gúnyosan. Belerúgott Edwardba, mire még hangosabb morgás szakadt fel a torkomból.  Támadóállásba álltam, mire ő is ugyanúgy cselekedett. A Volturi további tagja – köztük apa, és anya is – felmordultak. Természetesen ehhez csatlakozott a Cullen család, és a Denalie klán is.

- Őt engedd el! – mondtam Edwardra nézve, akit most egy újszülött tartott. – Én kellek neked, nem? Akkor engedd el őt!

- Mindent a maga idejében. – suttogta a hátam mögött egy hang, majd belém rúgott. De úgy, hogy sorozatosan törtem ki a fákat magam után.  

De felkeltem, felkeltem, mert fel kellett, hogy kelljek.  Szükségük van rám, mindenkinek, és addig nem adom fel, míg el nem érem a célomat, hogy élve elmehessenek, még ha én nem is élem túl az ütközetet.

A Volteraiak, a Cullenek, és a Denalik egyidejűleg vicsorogtak a Románokra, és támadóállásba helyezkedtek. Visszamentem a helyemre, és Nicolasra vicsorogtam.

- Te az enyém vagy. – morogtam, majd én is támadóállásba helyezkedtem.

- Nem mész ki innen élve, kislány. – mondta mézes-mázos hangon Nicolas. – Nézd azokat a gyönyörű újszülötteket. – bökött az újszülött vámpírokra. – Azok mind arra várnak, hogy elégessék a tested darabkáit, amiket én fogok szétmarcangolni. – mondta, majd megnyalta a felső ajkát.

- Arra várhatsz. – mondtam neki, s felmorogtam. Még jobban lelapultam, mint egy oroszlány a zsákmányát lesve. Meg fogja bánni azt is, hogy megszületett.  Remélhetőleg. Ugye? Ugye? UGYE?